Fókuszban a néprajzi gyűjtemény

A Tatabányai Múzeum létrejöttében legfiatalabb gyűjteménye a néprajzi gyűjtemény, kialakítására 2003-ban került sor, amikor az önálló gyűjtemény létrehozásához, ill. fejlesztéséhez szükséges feltétel megteremtődött, azaz lett szakági végzettségű szakemberünk, aki a gyűjtés, leltározás, feldolgozás feladatát el tudta végezni.

Néprajzi tárgyaink egyébként korábban is voltak, hiszen már a kezdetektől, az 1970-es évektől kerültek be az elődközségekből tárgyak, melyek korábban a történeti-tárgyi gyűjteménybe voltak besorolva, ill. leltározva.

2003-ban tehát a történész és néprajzos muzeológusok a szakmai ajánlások mentén elválasztották azt a gyűjteményegyüttest, melyből létrehoztuk az önálló néprajzi gyűjteményt. Ezen ajánlások nyomán ide került az egyértelműen a 18. századi alapítású, paraszti hagyományú elődközségekből származó tárgyi és szellemi hagyaték, a falvakban űzött népi kismesterségek anyagai is. 2008 után pedig, amikor területi múzeum besorolást kapott intézményünk, már számolhattunk a kistérség falvaiból hozzánk kerülő muzeális értékű tárgyakkal is. 

A jelenleg gyűjteményünkbe sorolt tárgyaink a következő csoportokra oszthatók: 

- mezőgazdasági munkák eszközei;

- ház körüli munka eszközei;

- bútorok;

- viseletek;

- háztartási textília;

- népi kismesterségek anyagai;

- kerámia;

- szakrális emlékek.

Tárgyaink zöme a 20. század első feléből származik. Jól érzékelhetőek a környező térségben akkor lejátszódó folyamatok, a 19. század végén a vasút, majd a három település között kiépülő bányatelep, valamint a bányanyitás nyomán bekövetkező életmódváltás. A lezajló polgárosodás hatását jól jellemző változás például a gyári anyagok megjelenésével a viselet átalakulása, vagy a boltban vásárolt háztartási eszközök és bútordarabok térnyerése. A változások nyomán bekövetkező egységesülés mellett a falvak nemzetiségi elkülönülése mégis látható. A szellemi néprajz értékei, a falvak jellegzetes nyelvjárása, az egyházi ünnepekhez, a naptári évhez vagy az emberi élet fordulóihoz kapcsolódó szokásai, a játékok, a dalok mellett az egyediséget mégis leginkább a viselet egyes elemei őrizték meg. A kender és len feldolgozásának megszűnésével, ahogy arról korábban már volt szó, a vászon ruhaneműk átadták a helyüket a bolti flanel, bársony, brokát vagy vászon anyagoknak, de a ruhadarabok készítésében, a jellegzetes díszítésekben, a kendők megkötési módjában megmaradt az eltérés a falvak között.

Bánhidai szlovák viselet a 20. század első feléből (Fotó: Dallos István)

Kerámia anyagunk is az életmódváltás kettősségét mutatja. Nagy számban vannak jelen a tatai fazekasság jellegzetes termékei, a határi korsók és a fehér mázon kék és zöld díszítésű nagy tálak, korsók. A másik, fontos dunántúli fazekas központnak, Csákvárnak már jóval kevesebb terméke került be a gyűjteménybe, az eltérés feltehetően tükrözi a korabeli arányokat is, magyarázata pedig Tata, mint piacközpont közelsége. A hagyományosnak mondott és fazekas termékek mellett a bolti fajansz bögrék, tányérok és az otthonok konyháit díszítő keménycserép festett tányérok képviselik a paraszti háztartásokban a 20. század elején az új, átalakuló ízlést.

A 18. század közepén itt otthonra lelt szlovák és német telepesek közös hite a római katolikus volt. Gyűjteményünkben megjelennek az otthoni vallásosság tárgyai: imakönyvek, szentolvasók, gyertyatartók, a szobák falát díszítő szent képek, valamint a búcsújárás szokását megörökítő búcsúi emlékek, melyek helye hagyományosan a komód volt. Igazi ritkaság a gyűjteményünkben őrzött, tükörre festett szentkép. Sérülékenységük miatt ma már ritka és féltett kincsei a múzeumoknak. A kutatás szerint a katolikus vidékek paraszti kultúrájában a 18. századtól jeletek meg, és a 19. század második felére terjedtek el széles körben. Készítési helyüket a dél-csehországi, bajor, osztrák üvegfestő műhelyekben kell keresni, hozzánk jellemzően a dél-csehországi műhelyek termékei érkeztek, házaló árusok közvetítésével. A török kor után egységesülő Magyarországon a barokk katolicizmus felvirágzásával újraéledt a Mária-kultusz, a szentek tisztelete, a középkori kegyhelyek mellett újabb búcsújáró helyek keletkeztek. A megerősödő laikus vallásosság megnyilvánulásához tartoztak a paraszti házbelsők szakrális terének tárgyai, a szentképek, gyertyatartók vagy a búcsújáró helyekről hozott emléktárgyak. A tükörképek egyértelműen a szentképeket másolják, tematikájuk is hasonló, a motívumokban a bútorfestés hatása érződik. Ábrázolásuk egyszerű a népi művesség laikus bájával és mély hitével. Bár kevés adatunk van róla, tárgyunk készítési ideje a 19. század lehet, így feltehetően ez gyűjteményünk legöregebb darabja.

Úrkoporsó, tükörre festett szentkép, 19. század második fele (Fotó: Dallos István)

A néprajzi gyűjteményünk fontos részét képezi az a gyűjtés, melyet a 2000-es évek legelején folytattunk Bánhidán. Ennek a gyűjtésnek az eredményeként feltérképeztük öreg Bánhida népi építészetét, az akkor még meglévő házakat. Mivel az elmúlt húsz év építkezéseinek ezek a házak zömmel áldozatul estek, lebontották vagy átépítették őket, ez a felmérés fontos forrásanyagunk.

A néprajz maga is átalakul, ahogyan kutatásának tárgya átalakult, megváltozott. Adatolható, a készítés helyét, a használók körét feltérképező, önálló történettel bíró tárgyat egyre kevesebbet lehet gyűjteni. A német falvak kutatásában fontos tényező a tatai Német Nemzetiségi Múzeum, mint bázisintézmény, emellett az elmúlt években sorra jöttek létre a településeken a tájházak, ezen okok miatt gyűjteményünk nagyarányú gyarapodása már nem várható. A tájházak a lokális identitás megőrzésében betöltött szerepük mellett azért is fontosak, mert a helyiek a még otthon őrzött tárgyaikat szívesebben adományozták a kialakuló saját gyűjteményeknek. A múzeumunknak jó kapcsolata van ezekkel a gyűjteményekkel, szakmai segítséget igyekszünk nyújtani a műtárgyak megőrzésében, a műtárgyvédelmi szempontok érvényesítésében, a leltározásban vagy a szakszerű bemutatásban.

 

Pál Gabriella

múzeumigazgató, régész-néprajzos