"Anikó, maga meg tudja csinálni!"

2021-03-01

Hír kategória,

Rövid ismertető

Múzeum 50 - Interjú Fűrészné Molnár Anikóval

Múzeumépítőnek is nevezik, hiszen hosszú évek tudatos munkájának köszönhetően Tatabányán valódi múzeum jöhetett létre, ami a város hagyományait méltóképp tudja őrizni.

Ezer szállal kötődik a városhoz és a bányászathoz, nem csoda tehát, hogy munkáját évtizedeken keresztül példamutató szenvedéllyel és szaktudással végezte. Múzeumépítőnek is nevezik, hiszen hosszú évek tudatos munkájának köszönhetően Tatabányán valódi múzeum jöhetett létre, ami a város hagyományait méltóképp tudja őrizni. Interjú Fűrészné Molnár Anikóval, a Tatabányai Múzeum címzetes igazgatójával.

A múzeum első állandó kiállításának helyszíne Tatabányán, a Gellért téren. (Fotó Dallos István)

 

Tatabányai születésű vagy, tanulmányaid elvégzését követően kezdő muzeológusként csöppentél bele a fiatal iparváros kulturális életébe. Hogy emlékszel erre az időszakra?
1972-ben végeztem az ELTE Bölcsészettudományi Karán történelem-újkori muzeológia szakon. Tatabányán születtem, és mindig is az volt a vágyam, hogy ide kerüljek vissza. Az egyetem elvégzése után szerencsém volt, mert a Komárom-Esztergom Megyei Múzeumi Igazgatóság alkalmazásában Tatán dolgoztam egy évig. Bíró Endre, az akkori megyei múzeumigazgató, miután már vártam a kisfiam megszületését, szólt, hogy Tatabányán van egy új- és legújabbkori történeti gyűjtemény, ne járjak át ekkora pocakkal Tatára, hanem mehetek dolgozni Tatabányára. Dr. Ravasz Éva volt, aki 1971-ben a tatai múzeumból áthozta ezt a gyűjteményt Tatabányára, a régi Puskin Kultúrotthon épületébe. 1975-ben kapta meg a gyűjtemény az első kiállítóhelyét, a Gellért téri egykori iskola épületét, ahol megnyílt az első állandó és időszaki kiállítás, amelyben már én is közreműködtem. Dr. Ravasz Éva 1976-ban tanácselnök-helyettes lett, én pedig ott maradtam egyedüli muzeológusként egy négyórás adminisztrátorral. Ennyien voltunk akkor összesen. Vegyesen emlékszem erre az időszakra, mert két alkalommal is szültem: ’73-ban megszületett a fiam, ’76-ban a kislányom. 

Mik voltak az első gondolataid múzeumigazgatóként?
A második szülési szabadságomról Bandi (Bíró Endre – a szerk.) úgy hívott vissza, hogy „Anikó, jöjjön vissza. Éva elmegy, szükség van a munkájára.” Nagyon kezdő voltam még, kevés gyakorlattal, az is elsősorban gyűjtőmunkából és leltározásból állt. Dr. Ravasz Évát nagyon jó szakembernek tartottam, úgy éreztem, nem biztos, hogy lesz elég erőm ahhoz, hogy jól elvégezhessem ezt a feladatot. Ekkor egy tízezer darabos, elsősorban papíralapú, dokumentációs irat-, plakát- és fotóanyagból álló gyűjteményről volt szó, kevés tárgyi anyaggal, Megyei Munkásmozgalmi és Ipartörténeti Múzeum néven. Bandi megbízott bennem, sok erőt adott, amikor azt mondta, hogy „Anikó, maga meg tudja csinálni!” Az első gondolatom az volt, hogy igen, bizonyítani kell, itt van egy múzeum, még ha kicsi is, ebben a városban. Átgondoltam tehát, hogy Tatabánya történetében mi lehet a fontos, merre lehet irányítani a múzeumot. 

Kiállításmegnyitón Kiss Vendellel a Bányászati és Ipari Skanzenben (fotó: Vágó-Lévai Katalin)

 

Milyen hosszú távú múzeumszakmai tervekben lehetett ekkor gondolkodni, mi volt a mozgástér?
Tatabányán ekkoriban még nem ismerték a múzeumot, ezért el kellett érni, hogy tudjanak rólunk. Ehhez érdekes, látványos és meglehetősen nagyszámú időszaki kiállítást kellett készíteni a Gellért téri épületben. Volt olyan év, hogy szinte havonta nyitottunk meg új tárlatot. De ahhoz, hogy ezeket a kiállításokat meg lehessen csinálni, bőven gazdagítani kellett a gyűjteményt. Átgondoltam tehát, milyen irányba lehetne ezt továbbfejleszteni, mi ennek az intézménynek a küldetése? Egyedi múzeumot szerettem volna, ahol olyan kiállítások, bemutatóhelyek vannak, melyek máshol nincsenek, így idővel nemcsak a városból, hanem a megyéből és az ország más tájairól is ide tudjuk vonzani a látogatókat. Történeti múzeumként elsősorban történeti irányban kellett gondolkodni. Miután a várost a bányászat tette várossá, kézenfekvő volt, hogy a bányászattörténeti, és ehhez kapcsolódóan az életmódtörténeti gyűjteményt kell elsősorban gazdagítani. A ’70-es évek második felében az életmódtörténeti kutatás és anyaggyűjtés meglehetősen gyerekcipőben járt még Magyarországon, sokat kellett olvasnom, bútorokat, textileket, használati tárgyakat begyűjtenem a múzeumba. 
A pedagógus szakszervezettel sikerült jó kapcsolatot kialakítani, nekik volt egy nagyon szép oktatástörténeti gyűjteményük, amit felajánlottak a múzeumnak. Mivel a Gellért téri épület iskola volt eredetileg, így a bányászati emlékek mellett az iskolatörténeti gyűjtemény gyarapítása lett a másik fontos területünk megyei szinten. Ászárról sikerült például egy csodálatos, 1920-30-as évekbeli osztályterem tárgyi anyagát begyűjteni. Később felvettük a kapcsolatot az ELTE Segédtudományi Tanszékével és az MTA Neveléstörténeti Albizottságával, hogy szervezzünk olyan konferenciákat, amik az oktatástörténetben hiánypótlók lehetnek. Kétévente, több mint tíz éven keresztül nagy, országos konferenciákat szerveztünk közösen. Az időközben megalakult Modern Üzleti Tudományok Főiskolája is támogatta a kezdeményezést – helyet biztosított a konferenciáknak. Mindez azt eredményezte, hogy amikor ezeréves lett a magyar iskola, Tatabánya volt a rendezvények egyik fontos helyszíne.
Miután 1985-ben A Közművelődés Háza épületébe költözött a múzeum, fejlődött a létszámunk is, így ez egy új időszámítás kezdetének tekinthető, ekkor lettünk valóban múzeum. „Iparfejlődés és munkásélet a tatai szénmedencében” címmel nyílt itt az első állandó kiállításunk, amit az „Életképek Tatabánya múltjából” követett, majd azután a város létrejöttének 50 éves évfordulójára – a város által átépíttetett kiállítótérben – a „Tatabánya története az őskortól a várossá válásig” című kiállításunkkal elnyertük az „Év múzeuma 1997” kitüntető címet. A Gellért téri épület megmaradt, 1987-től iskolamúzeummá alakítottuk át, amit az 1990-es évek közepétől – egy létszámleépítést követően – már csak időszakosan tudtunk kinyitni, az egyedi tantárgytörténeti kiállítássorozatunk ellenére. Az épület állagromlása miatt aztán értékesítésre került később az ingatlan, és az így befolyt összegből a skanzen területén sikerült felépíteni a Magyar Általános Kőszénbánya Rt. által működtetett magán elemi népiskola központi épületét két tanteremmel.
A Szabadtéri Bányászati Múzeum alapgondolata az volt, hogy a bányászattörténeti gyűjteményünket, amely időközben szépen gyarapodott, egy egykori bányaüzem épületében lehetne tökéletesen bemutatni. Tíz évig harcoltunk azért, hogy ez megvalósulhasson, végül az akkori városvezetés – itt Sárközy Géza tanácselnök és helyettese, Szikora Henrikné nevét szeretném megemlíteni –, valamint a helyi bányavezetés segítségével ez meg is történt. Ekkoriban az ipari múzeumokat az adott iparág tartotta fenn, így nagy dolognak számított, hogy 1987-ben, a tatai szénmedence bányászatának megszűnésével múzeumi kezelésbe kerülhetett egy volt bányaüzem.

Aki ismer téged, tudja, hogy a Bányászati és Ipari Skanzen a szíved csücske, mondhatni életed egyik fő műve. Mi a skanzen születésének története? 
Amikor kiderült, hogy megkapunk egy bányaüzemet, két lehetséges helyszín jöhetett számításba: az egykori VII-es, ill. a XV-ös akna, végül ez utóbbit választottam. Miért? Egyrészt teljesen megőrizte azt az arculatot, ami a megnyitásától, 1942-től egészen az itt folyó termelés befejezéséig, illetve további használatáig jellemezte, másrészt a városban könnyen megközelíthető helyen épült, harmadrészt a jövőbeni fejlesztésekre ezen a területen sokkal nagyobb esélyt láttam. 
1987-ben kaptuk múzeumi kezelésbe az „öreg” XV-ös aknát. A felhagyott üzem először szomorú és lehangoló képet mutatott. Ami ezután történt, számomra hihetetlen volt: ’88 Bányásznapjára nyitni tudtunk, mégpedig azért, mert több mint ezer embert sikerült mozgósítani, hogy több mint négyezer munkaórában kitakarítsuk és rendbe tegyük a területet. Sikerült felújítani a főépületet, létrejöhettek az első állandó kiállítások és a történelmi emlékpark, az első szabadtéri gépek a helyükre kerültek, gyakorlatilag az összes épületet kitakarítottuk. Egy év alatt tehát megvalósult az az álom, hogy legyen egy olyan hely a városban, ami a bányászatnak méltó emléket állít. 
Már ekkor foglalkoztatott a gondolat, hogy az épp bontás alatt álló ótelepi régi kolóniaházakat valahogy meg kellene őrizni az utókor számára, hiszen ezek ugyanúgy hozzátartoztak a város képéhez, mint a bányaüzemek, az épített örökség ugyanolyan fontos elemeinek tartom őket, mint az ország többi skanzenjében található parasztházakat. Az ótelepi bontások során a város segítségével végül három ház anyagát sikerült megmenteni, amit egyelőre bedepóztunk a szabadtéri múzeum területén abban a reményben, hogy felépítünk majd egy típusházat, az ún. hatajtós házat. Ez, ugyancsak társadalmi összefogással, 1996-ra sikerült is.
Művészeti centrummá úgy vált a skanzen, hogy 1996-ban megnyílt Lois Viktor „Hangfürdő” című állandó kiállítása az egykori fürdőépületben, ahol ipari hulladékból készült hangzószobrokat láthatunk, illetve a KÉP-ZE-LET nemzetközi fémszobrász szimpózium is elindult. Ez folytatódott nyaranta az országos fafaragó táborral Gengeliczky László, az irodalmi táborral Faludi Ádám, majd a KÉP-SZÍN-TÉR fotótáborral Dallos István vezetésével.
Közben rengeteget pályáztunk, így 2000-ben a millenniumi pályázat eredményeképpen a második hatajtós, az ún. „Mesterségek Háza” is megépülhetett, 2002-ben pedig a Széchenyi-terv pályázati támogatással felújítottuk a főépületet, új állandó kiállításokkal egészítve ki az eddigieket.

F6-os vágathajtó gép, háttérben az idén 114 éves aknatoronnyal. (Fotó: Dallos István)

 

Tatabánya városa és a bánya a rendszerváltást követően is pártfogolta a múzeumot? 
Igen, a rendszerváltást követően is folytatódott a múzeum támogatása a város részéről. A bányászattörténeti gyűjteményt illetően fontosnak tartottuk, hogy a skanzen tovább fejlődjön, ebben a város és a bányavállalat végig mellettünk állt. 1991-ben a Tatabányai Szénbányák Vállalat létrehozta a Szabadtéri Bányászati Múzeum Alapítványt, amihez ugyan nem kaptunk sok pénzt, és annak is csak a kamatait használhattuk fel, de azt az eredményt meghozta, hogy rendszeresen tudtunk pályázni az ebből nyert önerőnek köszönhetően. A skanzen fejlesztését minden évben anyagilag is támogatta a tatabányai önkormányzat. Ennek legelső fontos állomása az 1996-os év volt, ekkor készült el az első hatajtós ház. Itt most nagyon meg kell köszönnöm azt a hatalmas segítséget, amit a bányászoktól, Tatabánya lakóitól, sőt, még az iskolásoktól is kaptunk, diákok jöttek ugyanis a bontott téglákat tisztítani. Nem volt egy fillérünk sem az első hatajtós házra, és igaz ugyan, hogy 5-6 évig épült az eredeti tervrajzok alapján, de ennek az összefogásnak köszönhetően mégis megvalósulhatott. Így vált a Szabadtéri Bányászati Múzeum skanzenné, ami a bányászok munkáján túl bemutatja azt is, hogyan éltek, milyen körülmények között laktak a 19. század végétől az ’50-es évekig a bányamunkások. Majd megépült a második hatajtós kolóniaház, a „Mesterségek Háza”, és ezzel együtt 2001-ben létrejött egy korabeli utcakép is. Ezt követte az eredeti helyén álló tisztviselői ház átalakítása és berendezése 2003-ban, végül az iskolamúzeum felépítése és kialakítása 2006-ban. Mindez oda vezetett, hogy megszületett egy olyan skanzen, ami nemcsak Magyarországon egyedi, de Európában is kevés ehhez hasonlót találni. A bányászok eközben mindvégig támogattak minket a szakértelmükkel és aktív munkájukkal, például a bányamérnököknek a tárlatvezetésekben, a bányamentőknek a földalatti bányatérség kialakításában volt elévülhetetlen szerepe, Mányról pedig rengeteg bányagép érkezett a szabadtéri gépparkunk kialakítására. A bányászok, a bányamérnökök a múzeum közművelődési programjaiban is lelkesen részt vettek, ilyen volt például a tiszteletbeli bányásszá fogadási szertartás farbőrugrással, az érte járó oklevéllel és a bányászhimnusz tanításával, a bánhidai nyugdíjasok és a Styl Rt. dolgozói által segített emlékezetes élő múzeumi programok, a kovácsműhelyben tartott élő bemutatók, vagy a diákoknak a múzeumpedagógus kolléganőnk által vezetett régi tanítási órák. A bányász hagyományok őrzésének mai napig fontos színtere a skanzen, a tárgyi emlékek mellett szakestélyeknek, az egykori bányaüzemekben dolgozók találkozóinak, ünnepi koszorúzásoknak, közönségprogramoknak is otthont ad. 
Bencsik János polgármesterként nemcsak a skanzen fejlesztéséhez adott rengeteg támogatást, hanem ahhoz is, hogy valóban történeti múzeummá válhassunk. Egy ideig ugyanis csak az új- és legújabbkori gyűjteményi anyagunk gyarapodhatott, de ’92-ben elkezdődtek Tatabányán a tervásatások, azaz szükség volt saját régészre. Azelőtt – a tatabányai leletmentések esetén – a tatai múzeumtól érkezett szakember, és az itt előkerült anyagot a Kuny Domokos Múzeumba vitték át. Innentől kezdve azonban a saját régészeti gyűjteményünket gazdagították a tatabányai leletek. Később aztán elindult a képzőművészeti, természettudományi és a néprajzi gyűjteményeink kialakítása is. 
Tatabánya önkormányzatának segítségét a várossá válás 50. évfordulójára megnyitott állandó kiállításunk megvalósításánál is ki kell emelni, hiszen az akkori kiállítóhely a nagy belmagasság miatt nem volt ideális történeti kiállítások rendezéséhez, ezt a város a kiállítótér többszintessé történő átépítésével orvosolta.
Nagyon fontos dátum még 2008, hiszen a Megyei Múzeumi Szervezet bomlásnak indult. A Megyei Önkormányzat fenntartóként nem tudott igazán anyagi támogatást adni a munkánkhoz, és Tatabányán az a veszély fenyegetett, hogy visszafejlesztik az akkor már rangos területi múzeumot kiállítóhellyé. Ez azt jelentette volna, hogy az a munka, amit negyven éven át komoly erőfeszítéssel végeztünk, megszűnik. Ekkor fordultam Bencsik János polgármester úrhoz és Tatabánya MJV Önkormányzatához, hogy segítsenek rajtunk, ne hagyják veszni azt az értéket, amit megteremtettünk, hiszen ebben nem csak a mi, hanem a város munkája és anyagi támogatása is benne volt hosszú évek óta. Így született meg a döntés, hogy városi fenntartásba vesznek át minket, megmentve ezzel a múzeumot. 

Fűrészné Molnár Anikó, Tatabánya Díszpolgára. (Fotó: H. Soós Ilona)

Mi volt a legnagyobb eredményed és élményed, amire szívesen emlékszel vissza?
Volt egy nemzetközi múzeumigazgatói konferencia Bécsben az ICOM (Múzeumok Nemzetközi Tanácsa) szervezésében, ahová a világ összes tájáról érkeztek intézményvezetők. Ennek keretében három intézményt látogattak meg Magyarországon, a Szentendrei Skanzent, a Szépművészeti Múzeumot és a mi skanzenünket. A nemzetközi szakma egybehangzó visszajelzése az volt, hogy a miénk egy igazán különleges múzeum.
A skanzenben folyó munka iránt a hazai szakma is egyre jobban érdeklődni kezdett, néprajzosok, természettudományi muzeológusok, történeti muzeológusok érkeztek hozzánk. Dr. Szikossy Ferenc, egykori tanárom, a Magyar Nemzeti Múzeum akkori főigazgató-helyettese is eljött és azt mondta nekem: „Anikó, maguk megvalósították azt, amit nekünk Budapesten nem sikerült”. Ez volt a legszebb dicséret, amit kaphattunk.
A múzeumunk által elnyert szakmai díjakból az 1998-ban kapott „Év Múzeuma 1997” kitüntető címet, 2004-ben a Magyar Múzeumi Egyesület különdíját, 2001-ben a „Tatabánya Kultúrájáért Díjat”, valamint a „Múzeumpedagógiai Nívódíjakat” emelném ki. Ezt a sok mindent persze nem lehetett volna elérni, ha nem áll mellettünk a bánya, a bányászok, a város önkormányzata és az itt élő lakosság, a nyugdíjasok, a diákok, az iparosok, az iparvállalatok, a szponzorok. A legfontosabb mégis, hogy egy csodálatos csapat épült ki a Tatabányai Múzeumban. Mindig úgy tekintettem a kollégáimra, hogy ez nemcsak munkahely, hanem egy család, hiszen ha jó a hangulat, ha szeretjük, becsüljük és segítjük egymást, akkor – a kisebb-nagyobb viták ellenére is – kiemelkedőt tudunk alkotni. Remek kollektívával dolgozhattam együtt!

 

Taizs Gergő