Új szerzemények 2018-2020

A Tatabányai Múzeum Új szerzemények 2018-2020 című online kiállítása a múzeum új műtárgyaiból nyújt válogatást. Az összeállítás során igyekeztünk olyan tárgyakat prezentálni, melyek helyi kötődésük mellett jól reprezentálják a Tatabányai Múzeum gyűjteményeit. A múzeum régészeti, oktatástörténeti, képzőművészeti és plakátgyűjteményéből is kerültek be műtárgyak a tárlat anyagába, így egy valóban színes és érdekes felhozatal várja az érdeklődőket.

A program a Múzeumok Őszi Fesztiválja keretében valósul meg.

*

Kérjük, hogy az ITT ELÉRHETŐ online kérdőív kitöltésével (1-2 perc) segítse a fesztivál szervezőinek munkáját! Köszönjük! 

 

1. Római kori depólelet

Az utóbbi évek egyik valóban pazar lelet-együttese 2019 telén került a Tatabányai Múzeum gyűjteményébe. A római kori – bronz veretekkel díszített ládikát és elsősorban mezőgazdasági eszközöket tartalmazó – depó a szisztematikus „felderítő munkának”, és az azt követő „mini-ásatásnak” köszönhette előkerülését. Igazi karácsonyi ajándék, hiszen Sándor Lajos, a Magyar Nemzeti Múzeum (MNM) Közösségi Régészeti programja keretén belül megvalósított régészeti terepbejárása során, december végén bukkant Vértesszőlős határában a szántás által megbolygatott leletekre (fa ládika bronzból készített díszítőveretei), amit Kisné Cseh Julianna vezetésével azonnali leletmentés követett. Így 2019. december 22-én egy valóban fantasztikus „ajándékkal” gyarapodott gyűjteményünk.

A leletek január elején már Budapestre utaztak, ahol Horváth Szulamit Emma restaurátor (Magyar Nemzeti Múzeum) munkájának köszönhetően tisztítva, restaurálva kerültek vissza, azonnal a múzeum február 7-én nyíló időszaki kiállításába. A pandémia miatt sajnos csak rövid ideig voltak láthatóak, ezért is választottuk virtuális kiállításunk „szerzeményei közé” a depó néhány elemét.

A fa ládika az évszázadok során ugyan elpusztult, de díszítőveretei és sarok veretei segítségével rekonstruálni tudjuk kinézetét, nagyságát.

 

A díszítő bronzveretek egy kisebb része a mezőgazdasági művelésnek köszönhetően elmozdult ugyan, de mindez nem érintette a ládika tartalmát.

 

A veretek egy része szinte teljes épségben megmaradt, mint a fül, és a körötte fekvő körkörös díszítésű bronzveret. (Fotó: Vágó-Lévai Katalin)

 

A láda sarokrészeit is bronzból készült merevítőkkel állították, építették össze. (Fotó: Vágó-Lévai Katalin)

 

A láda alá helyezték a nagyobb mezőgazdasági szerszámokat. A képen a három különböző méretű vassarló egyike látható. (Fotó: Vágó-Lévai Katalin)

 

2. Római kori bronzüst vas akasztófüllel

Egy újabb, nem mindennapi lelet ajándékozás során került a Tatabányai Múzeum tulajdonába, egy kisebb méretű, megközelítőleg 13-15 cm magas és 30 cm széles bronzüst. Vas abroncsozásának csak töredékei maradtak meg, de a kapcsolódó vasfül teljes épségében. Restaurálás előtt áll, így készítési technikájára vonatkozóan elsősorban a jó minőségű fotókra támaszkodhatunk. Fenekét és oldalát külön készítették és erősítették össze. Az edény behorpadt, kisebb része törött. Vastag koromréteg fedi kívül és belül, ami talán elrejtésének okára adhat magyarázatot. Az ajándékozó szerint megtalálásakor (fakivágás során került elő) üres volt, mellőle más leletanyag nem került elő, hasonlóan a Szederkény határában megtalált bronzüsthöz (Janus Pannonius Múzeum, Pécs). Az utóbbinál felmerült a kérdés, hogy egy áldozati szertartás során áshatták el, benne szerves anyaggal, ami lebomlott az eltelt évszázadok alatt. A tatabányai bronzedénybe égett anyag elemzése talán segítséget nyújthat ennek a kérdésnek a megválaszolásához is, de az edénytípus kivételességét mi sem mutatja jobban, mint a Seuso-kincs, ami ugyanígy bronzüstbe rakva került elő.

A darab a mintavételt, anyagösszetétel-vizsgálatokat és a restaurálást követően kiemelkedő példánya lesz a múzeum kiállításának.

(Fotó: Vágó-Lévai Katalin)

(Fotó: Vágó-Lévai Katalin)

(Fotó: Vágó-Lévai Katalin)

(Fotó: Vágó-Lévai Katalin)

 

3. Fűző

A 19. század elején, a napóleoni háború befejezése után mindenütt a szigorú, prűd polgári gondolkozás került túlsúlyba, ahol az öltözködési előírások részletesen megszabták, hogy mit illik és mit nem illik hordani. A nők reprezentatív öltözékei ekkor mintegy 25-30 méter textilből készültek, alattuk lenvászon ingek, halcsonttal keményített fűzők és acélabroncsokkal megformázott alsószoknyák gyötörték a testet, még a legnagyobb nyári hőségben is. 
A fűző a 18/19. század fordulójára nyerte el végleges formáját. Fémpántokkal vagy halcsontokkal készült merevítő volt, mely legalább tíz centiméterrel karcsúbbá szorította össze viselőjét. A női öltözék kellékeként legalább tíz darabra volt szükség: reggel egy könnyebb batisztra, kevés halcsonttal, legalább három nappali ruha alá használt darabra, egy halcsont nélküli puha, esetleg szarvasbőrből készült darabra sportoláshoz, utazáshoz, és külön szabályozható méretűre a várandósság idejére.
A fűzött derék a szépség záloga volt, így a bálokon, ahol a lányok kiházasítását helyezték előtérbe, még a szokásosnál is jó pár centiméterrel összébb húzták a derekat.
A 19. század közepétől ugyanakkor a gazdasági szükségszerűség diktálta kenyérkereseti lehetőség megteremtésének következménye az volt, hogy a reprezentatív és nagyon kényelmetlen női ruházatot meg kellett reformálni, mert alkalmatlan volt a munkavégzésre. Ez lassan be is következett. Szépen, csöndben, az 1910-es évekre mégiscsak kialakult a munkavégzéshez is alkalmas, új, kényelmes öltözék, míg a fűző csupán a konzervatív, idős hölgyek ruhatárában őrződött meg.
Bár a Tatabányai Múzeumban őrzött példány nem új szerzemény, jelenlegi formájában mégis annak tekinthető. A tavalyi évben Papp Kinga Enikő főrestaurátor szakavatott munkája nyomán a rendkívül rossz állapotú tárgy az „…és mégis mi volt a szoknya alatt?” című időszaki kiállításunkra megújult, és ott a közönség már régi-új formájában láthatta a helyreállított darabot, melyet a történeti-tárgyi gyűjteményünkben őrzünk.

A fűző a restaurálás előtt. (Fotó: Vágó-Lévai Katalin)

A fűző a restaurálás előtt. (Fotó: Vágó-Lévai Katalin)

A fűző a restaurálás után. (Fotó: Vágó-Lévai Katalin)

A fűző a restaurálás után. (Fotó: Vágó-Lévai Katalin)

 

4. Bronztűk

2020 az ajándékozás éveként is maradandó lesz a Tatabányai Múzeum történetében. A régészeti gyűjtemény történetében mindenképp, hiszen a már bemutatott római üst mellett egy nagyobb magángyűjteményt is múzeumunknak ajándékoztak. Számos római kori emlékanyag mellett őskori tárgyak is gazdagítják a gyűjteményt, mint pl. az itt bemutatott két bronztű.
A fibulák (ruhakapcsoló tűk) elődjének tekintett ékszerek Tatabánya környékén (és megyénkben is) igen ritkák, hiszen néhány rézkori sírtól és a halomsíros kultúra vértesszőlősi temetőrészletétől eltekintve a hamvasztásos temetkezési rítus volt az uralkodó. Elrejtett ékszerleletekben gyakrabban előfordulhatnak (mint pl. a vértesszőlősi, az állandó kiállításunkban látható, jelenleg restaurálás alatt álló ékszerleletben), csak éppen az ékszer- vagy depóleletek megtalálása nem könnyű feladat. A korongos fejű tűk épp az előbb említett halomsíros kultúrával tűnnek fel, azok „feje” általában díszített, szára egyenes vagy csavart, az itt bemutatott példány viszont duzzadt, tekercselt mintás szárával már a késő bronzkori fémművesség felé mutat. Ugyanúgy, mint a lekerekítetten bikónikus fejű, szintén duzzadt szárú – és a kivastagodáson vonalköteggel díszített – tű, az urnamezős kultúra egyik jellegzetes viseleti darabja.

(Fotó: Vágó-Lévai Katalin)

(Fotó: Vágó-Lévai Katalin)

 

5. Római kori aranygyűrű

Ajándékozás útján került a Tatabányai Múzeumba ez a római korból származó aranygyűrű, melynek köve hiányzik. A gyűrű különlegesen szép példány a hangsúlyosan tagolt, gazdagon díszített vállal. A típus a Kr. u. 3. századra jellemző. 
A római korban hordott ékszerek közül a gyűrű a legsokoldalúbb funkcióval felruházott ékszerfajta. A test díszítése mellett a szerelmi-házastársi kapcsolat jeleként, a személyazonosság bizonyítékaként, a hitelesítés eszközeként is szolgálhattak, esetenként mágikus erővel ruházták fel őket. Anyagánál fogva különösen az aranygyűrű a rang, a társadalomban betöltött szerep vagy a vagyoni helyzet kifejezője volt.

(Fotó: Vágó-Lévai Katalin)

 

6. Középkori leletanyag

Kevés nagyobb öröm lehet egy gyűjteménykezelő számára, mint kollégái érdeklődése és segítőkészsége a gondozott gyűjtemény anyaga iránt. Velünk is ez történt, mikor számos célzott kérdés kíséretében egyre nyilvánvalóbbá vált Gergő őszinte lelkesedése a régészeti gyűjtemény, a lelőhelyek, a történelem (ez utóbbi persze nem véletlen, hiszen történelem szakos is volt az egyetemen) iránt. Olyannyira, hogy Nagy Ádám barátjával külön kutatómunkát indítottak a Szent Bertalan kápolna helyének hitelesítéséhez.

A régi térképek átnézése, szinkronizálása és kettő terepbejárás eredményeképpen az általuk feltételezett területen helyszíni szemlénk során a terepnyomok mellett valóban találtunk olyan minőségű (méretű) faragott köveket, melyek egy fontosabb épület elemei lehettek. A Magyar Nemzeti Múzeum (MNM) Közösségi Régészeti programja munkatársainak segítségével már egy nagyobb terület felderítésére is lehetőségünk volt, s úgy tűnik, valóban rátaláltak a Szent Bertalan kápolna helyére. Az itt bemutatott vaseszközök (puskagolyó, övcsat és ívelt hátú vaskés) egy kisebb válogatás az itt előkerült későközépkori leletanyagból. Köszönet érte Taizs Gergőnek és Nagy Ádámnak! A kutatómunkát segítették: Nagy Viktor, Taizs István, Szentirmai Dávid, Dallos István.

Puskagolyó (Fotó: Vágó-Lévai Katalin)

Övcsat (Fotó: Vágó-Lévai Katalin)

Ívelt hátú vaskés (Fotó: Vágó-Lévai Katalin)